Két hét telt el, amióta megvolt a betérésem.

Igaz a mondás, miszerint némi időre van szükség a dolgok leüllepedéséhez. A „dolgok” ugyanis úgy alakultak, hogy a Bét Din előtti megjelenésem, majd a mikvében való alámerülés épp egy - munka szempontjából - nagyon túlzsufolt időszak kellős közepére esett. Ez persze nem akadályozott semmiben, legfeljebb abban, hogy mégjobban megadjam a módját új lelki születésnapomnak, 5772 Sivan hó 24-nek.

Mikve után máris rohantam haza dolgozni másnap reggel négyig. Ezt a megfeszített tempót (Radnóti rabbi úr jóvoltából) első tfilin-légolásom „szakította” meg, ami – mondanom sem kell – életre szóló élmény volt. Igaz, azelőtt megnéztem három Youtube-oktatóvideót a tfilin megfelelő felhelyezéséről, bár a folyamatot elméletben ismertem. No de a lámpaláz nagy úr: biztos akartam lenni a dolgomban. Remegett is a kezem becsületesen, túlságosan megszorítottam a szíjat. Csak úgy lüktetett a pulzusom a középső újjamban.

Igazából nem is nagyon emlékszem első zsidó délutánomra, estémre, majd első zsidó reggelemre (ami épp Erev Sábát volt). Mindössze dereng valami. Munkától végletekig feszített testem, lelkem végül az utolsó pillanatig, Sábesz bejöveteléig versenyt futott az idővel, hogy minden legyen meg, minden legyen kész. Az utolsó 8 bárcheszból vásároltam meg négy darabot a CariMamából, bor és szombati menü volt már otthon b”H és Páromnak hála,.. kivasalt ing, zuhany, majd rohanás mincha imára. Így és ilyen versenyfutásban az idővel vettem magamra a szombatot a Lecha Dodi alatt.

Akkor lélegeztem fel először és akkor mosolyodtam el először tiszta szívemből a betérés óta. Flow-élmény. Boldogság. Hihetetlen, hogy mi mindenre képes az ember. Hihetetlen, hogy ugyanaz a fáradt test néha összerogyik, néha meg határtalanul szárnyal. Könnyebb voltam a levegőnél.

Másnap reggel felhívtak a Tórához. Életemben először. Persze hogy nem tudtam hibátlanul elmondani az áldást... A mindennapokban sok „nagy falattal” küzdök meg, de első alijám túl nagy falatnak bizonyult. Egyszerre volt érdekes, érzelmileg nehéz és szürreális. Volt ott valami, ami a mai napig hihetetlen. Büszkeség, alázat és esendőség groteszk keveréke. Keveredett a beteljesült ember az önmagát visszafogó emberrel. Egyik legnagyobb dolog volt, ami valaha ért, ugyanakkor meg úgy éreztem, hogy talán nem is vagyok méltó ekkora megtiszteltetésre.

Első zsidó szombatom kimenetele után még egy hét kemény munka következett, majd egy ujabb. Így érkezett el a pillanat ennek a blogbejegyzésnek a megírására is.

Igy most itt ülök nyugodtan, beteljesülten, hálásan, boldogan. Itt és most érzem azt, hogy ki és mi vagyok, ki és mi lettem. Az embernek néha meg kell tanulnia befogadni azokat a jó dolgokat, amelyek érik. Még akkor is, ha túl jó dolgok, vagy épp túl nagyok. Most beengedem és átengedem azt, amire 10 évig vágytam.

Ma reggel hosszasan néztem magam a tükörben. Intuícióm azt súgta, hogy a sorsom megváltozott, az arcom másnak tűnt. Kisimultnak, messziről érkezettnek, hazaérkezettnek.

Nem vagyok az a melodramatikus csávó, de azt le kell írjam, hogy a betérés alatt többször eszembe jutott, hogy mi történik, ha a folyamat alatt egyszer csak hopp.. meghalok? Hova temetnek el valakit, aki még nincs betérve? Mi lesz velem? Ott maradok a hídon?

Nos, most már ettől a kellemetlenül vicces rögeszmétől is megszabadultam :-)

Annak, aki a betérést tiszta szívéből végzi, annak a Bét Din, az első megmerítkezés, az első alija mindössze csak az óvodás kor abszolválásának, befejezésének pillanata.

Most következik igazán az, amiről a zsidóság számomra szól. Sok-sok dolog megtétele és elkerülése a maga idejében. Az Ö.valő lehozása ebbe a Világba. A Világ megjavítása. Tanulás, amikor és ahol csak alkalom van rá. Hol van még a középiskola? Hol van még az egyetem?

A betérés folytatódik.